2021.01.11.... It's Raining....

 Ma is elég átlagosan indult a nap, annak ellenére, hogy ma nagy lendülettel akartam indulni. Úgy érzem olyan ez mint a hideg tél kint. Fagyosan és lassan indulnak a napok. Jobb fel sem kelni és inkább csak feküdni az ágyban. Ha már a szívemben zuhog az eső... "It's raining, baby it's raining..." Kicsit fel is adtam a küzdelmet valahogy ma. Előre tekintettem és komoly terveket szövögettem a nyárra kicsit. Jó néha álmodozni. Ha már bent zuhog. Változtatni szeretnék, de valaki nem nagyon akar... Így elengedtem a küzdést és hogy lekössem magam, eltereljem a figyelmemet, délután egy kis elektronikai műszerész munkába kezdtem és el kezdtem zárlatos Dell alaplapokat diagnosztizálni. Eléggé belemélyedtem, mert bonyolult a dolog, egyenként kiméregetni a félvezetőket, biztosítékokat, MOSFET-et. És ha meg van a hiba, azt az alkatrészt ki is kell cserélni. De jó volt mert lekötött eléggé és addig se gondoltam másra. Szeretek megoldani dolgokat magamnak. Mert tudom, hogy képes vagyok rá. Tudom, hogy meg tudom csinálni. Ez valamiféle megfelelési vágy, talán régebbre nyúlik vissza a gyökere, de helyt szeretnék állni sok helyen. sok mindenben. Sokszor érzem azt, hogy nem sokat tudtam elérni, pedig mások szerint igenis sokra vittem. "Nagyon jó helyzetben vagyok..." Én valahogy nem érzem ennek a súlyát vagy hatását, mert sosem kaptam megerősítő vagy elismerő pozitív visszajelzéseket azoktól a személyektől akiktől vártam és akik fontosak voltak nekem. Nem ezt látták bennem. Pedig sok az életemre jellemző szakasz nyitott könyv volt. Mégsem tekintettek rám úgy ahogy én szerettem volna. Egy barátom feltett nekem egy jó kérdést: "Valamiért jártak veled azok a lányok... Miért voltak akkor mégis veled?"... Ha belegondolok, nem tudom mostani fejjel megválaszolni. Mert nem tudom magam sem mi volt. Mindig én jobban szerettem volna, mert jobban vágytam arra, hogy legyen valaki mellettem. Hogy valaki hozzám bújjon... Valaki elismerjen. De persze ez nem mindig történt meg, vagy nem mindig őszintén történt meg. Így a helyzetem belül egyre csak nehezedett és amikor már nem bírta a szervezetem belül az "ostromot" beteg lettem 2009-ben. Annyira szenvedtem, hogy kórházba kerültem 2 hétre. Ezt nem kívánom senkinek, hogy át élje. De az élet nem állt meg. Valaki akkor is tartotta bennem a lelket. Amikor már azt hittem, hogy vége, akkor se volt. De hosszú ez a történet, 2009-ben sokan olvashattatok részleteket itt a blogban. Aztán ezután már semmi sem volt olyan mint előtte. Mint ahogy most a vírus után se lesz már semmi olyan mint azelőtt. Szép visszaigazolás az élettől. De nem adom fel. Legalábbis még nem... Stay Tuned... "You can always stand under my umbrella"...